Bíró Lajos Tasnádról származik. (Tasnád előbb Közép-Szolnok, majd 1876-tól Szilágy vármegyéhez tartozott.) Kitartással, nagyon-nagyon sok munkával, tanulással és áldozattal egy tasnádi asztalos gyerekéből világszerte ismert tudóssá lett. A nevét ott találjuk a nagy utazók és felfedezők társaságában is.

1856. augusztus 29-én született Tasnádon, egy szegény asztalos családjában hatodik gyerekként. Az elemi osztályokat Tasnádon végezte, ahol tanítójának köszönhetően (neve Török Ferenc) a természet rajongója és a helyi állatvilág ismerője, sőt kutatója lett. Már ekkoriban megtanulta a szakszerű rovargyűjtés, a madarak és kisebb állatok elejtésének és kitömésének/preparálásának a módját.

Az elemi osztályok befejezése után a családja azt szerette volna, ha apja nyomdokába lépve mesterséget tanul. A tanítójának viszont sikerült meggyőznie Bíró Lajos apját, hogy a rendkívül tehetséges gyereket taníttatni kell. Ugyancsak a tanítója adott számára ajánlólevelet, hogy megpályázhasson egy ösztöndíjas helyet Zilahon, a Református Kollégiumban, lévén, hogy maga is abban a neves intézményben tanult.

Bíró Lajos 1867-1875 között tanult iskolánkban. Ez idő alatt nyelveket kezdett tanulni. Először a német nyelvet sajátította el, ugyanis egy német nyelvű entomológiai (rovartani) szakkönyv birtokába került, s az általa fogott rovarok azonosításához volt szüksége e nyelvre. A Zilahon eltöltött évek alatt a szegény diákok életét élte, sok nélkülözéssel. Őt ez nem zavarta, csupán olvasmányai és a természetbe való kijutás foglalkoztatta. Amikor lehetősége volt rá egyedül is kiment az erdőre-mezőre, hogy megfigyelje az állatok, madarak, kisemlősök és rovarok életét, esetleg, hogy gyűjtsön is valamit belőlük. Vakációkban, amikor hazafelé ment gyalog (Zilahról Tasnádra), rendszerint két-három napba is telt az útja, amikor éjszakánként az erdőben aludt, időjárástól és évszaktól függetlenül.

Zilahi kollégistaként mendikálni (adományokat gyűjteni) járt, s ezeket az alkalmakat is kihasználta, hogy rovar- és állatgyűjteményét gyarapítsa. Egyik életrajzírója (Benedek Zoltán, A Szilágyságtól Új-Guineáig. Bíró Lajos természettudós életútja (1856-1931), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.) említi, hogy ezeken a kiszállásokon, olykor veszélybe is került, de ez sem tántorította el őt: „Karácsonyi szünidőben Szilágypírba igyekezett. A frissen hullott hó még nem volt letaposva, nem mutatta sem lábnyom, sem ösvény a helyes irányt. Elsötétedett, elvétette az utat, és rátévedt a mocsár jegére. Mire észbe kapott, már jól bent járt a nádasban. Próbált a part felé húzódni, de nem tudott tájékozódni. Egyszer csak a jég nagy robajjal beszakadt alatta, s ő nyakig merült a jeges vízbe. Csodával határos módon azonban nem került a jég alá: a nála levő esernyő horgos nyele ugyanis megakadt a jég szélében. Nagyon nehezen vergődött partra, de fogalma sem volt, hogy hol van, merre induljon a falu felé. Ezúttal azonban ráhibázott a helyes útra, és találkozott egy falubelivel, aki Érendrédre igyekezett…”

1875-ben fejezte be zilahi tanulmányait, és érettségi után beiratkozott a debreceni Református Teológiai Akadémiára. Jobban szeretett volna orvostudománnyal foglalkozni, mint teológiával, de anyagi okokból választotta ezt a szakot, mivel itt sokkal könnyebb volt tanulmányi ösztöndíjhoz jutnia, illetve az ünnepek alkalmával adódó legációk során pénzhez juthatott, amiből szakkönyveket, felszerelést és a kutatásaihoz szükséges anyagokat beszerezhette. Ezekben az években sem hagyta abba korábbi szokásaihoz híven a környék állatvilágának kutatását. Sőt ezen a téren kifejtett munkásságát jutalmazták, mert számba vette és leírta a környék teljes rovarvilágát. A tudományos világ már ebben az időben felfigyelt a tehetséges fiatalember kutatói munkásságára. Ugyancsak ebben az időben „szeretett bele” a trópusok állatvilágába és arról álmodozott, hogy messzi földekre eljusson, ha nem is kutatóként, legalább misszionáriusként.

Egy idő után abbahagyta debreceni tanulmányait és Budapestre ment, ahol ugyancsak teológiát tanult, de közben a természettudományok terén is igyekezett bővíteni ismereteit. A teológia befejezése után szeretett volna egy ideig tanárkodni, akár Zilahon is, de a kolozsvári Főkonzisztórium ezt nem hagyta jóvá. Ezért kénytelen volt hol házi tanítóskodni, hol meg különféle megbízatásokat elvállalni, amelyek némi jövedelmet biztosítottak számára. Beiratkozott a bölcsésztudomány szakra (főleg nyelvtanulás céljából), és nyaranta kutatóutakat tett előbb Erdély hegyvidékein (az Érchegységben, Fogarasi-havasokban, Retyezátban, Görgényi - havasokban stb.) feltérképezve a hegyek élővilágát. A későbbiekben Horvátország és Dalmácia karsztos hegyvidékét járta be és a Tátrát, miközben sok nehézségben és viszontagságban volt része, de tudósként-kutatóként igen sok tapasztalatot szerzett.

Egy időre abbahagyta egyetemi tanulmányait és a filoxéra kutatására szentelt elég sok időt és energiát. (A XIX. század második felében a filoxéra tönkretette az ország és Európa szőlőültetvényeinek a többségét, s a hatóságok kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy megállítsák a fertőzés elterjedését.) Bíró ezen a téren is ért el némi eredményt, de mivel főnöke irigykedett tudós beosztottjára, ezért inkább nem hosszabbította meg a megbízatását. Bírónak ekkorra már igen jelentős tudományos publikációi voltak (hazai és külföldi természettudományos folyóiratokban) és egy igen hatalmas rovargyűjteményt tudhatott a magáénak, amelyet már zilahi éveitől kezdve gyűjtögetett. (A gyűjteményéhez hasonlóval nem sok természettudományi múzeum rendelkezett akkor.)

Bíró Lajos tudatában volt annak, hogy soha nem lesz annyi pénze, hogy önálló, rendesen felszerelt tudományos expedíciót szervezzen, amelyen több tudós is részt vegyen. Tudta, hogy elsősorban csak saját magára számíthat. Ez irányú elképzeléseit maga is elismerte: „Nincs módomban, hogy hatod- vagy hetedmagammal menjek, maradok hát 6-7 esztendeig, akkor a mérleg ki lesz egyenlítve. Ha nem lesz költségem, hogy sok helyet bejárjak, meghúzódom egy helyen, annál alaposabban kikutathatok egy-egy tájat vagy népet.”

Végül 1895-ben adódott számára a kedvező lehetőség, hogy elutazzon Pápua Új-Guineába, mely akkor német gyarmat volt. Hogy pénze legyen az elinduláshoz, eladta az eddigi több évtizedes gyűjtői munkájának legfőbb kincsét, a több mint 20000 darabot számláló rovargyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak. Sőt még azt is elvállalta, hogy a kutatóútja során szerzett majdani gyűjteményét a Múzeum rendelkezésére bocsátja. A gyűjteményért kapott 1000 forint nem volt elegendő a szükséges anyagok-felszerelések beszerzésre, de szerencsére ismerősök és barátok segítették azzal, hogy ki látcsövet, ki vadászpuskát, ki egyéb hasznos dolgot adott neki ajándékba. 1895 végén, a messzi földre való indulás előtt még hazalátogatott Tasnádra, hogy az 5-6 évre tervezett expedíciója előtt elbúcsúzzon családjától és szülőföldjétől.

1895 novemberében indult útnak Budapestről, s Fiuméban (ma Rijeka Horvátországban) szállt hajóra és két hónapos utazás után a Szuezi-csatorna, Áden, Szingapúr érintésével 1896 elején érkezett meg Új-Guineába.

Ott kezdetben a gyarmat német orvosának volt a vendége, majd az alkalmazkodási időszak után utazásokat hajtott végre a szigetcsoport belsejében. A haza írt leveleiből rekonstruálható, hogy min is ment keresztül a mi felfedezőnk és utazónk, aki rendkívül sokat szenvedett a maláriától és egyéb trópusi betegségektől, valamint az európaiak számára szokatlan melegtől és nedvességtől. Ezért is érdemes idézni ottani leveleiből:

„Én ottlétem 21. napján kötöttem vele ismeretséget, azóta nem igen hagyjuk el egymást. (Az igen nagy lázzal járó maláriáról van szó.) Legtöbbször csak 38-39 fok volt, csak egyszer ment fel 40 fokra. Persze esszük a chinint néha 6-8 gramot naponkint. Akkor azután nem a láztól, hanem az orvosságtól voltunk betegek. Lázkor az a legfőbb igyekezetünk, hogy minél előbb és minél többet izzadjunk. Ha egyszer az izzadás beállt, akkor már nincs mit félni. A lázat ezidőszerint átlag minden hatodik napon kapom meg. De a múlt héten négy nap egyfolytában tartott, szerencsére nem több 39 fokosnál. Azonban, úgy elkínzott, hogy azon kezdtem gondolkozni, ne térjek-e vissza Singaporeba, itt úgyse tehetek addig nagyobb kirándulásokat. És ha már most, az első két hónap végén ilyen meghátrálás nem volna szégyen, tán meg is tettem volna…” (Az őszintesége lehengerlő…)

Bíró előbb a tartózkodási hely körül tett rövidebb túrákat, majd fokozatosan eltávolodott a telephelytől és egyre magasabbra jutott a sziget belsejében fekvő hegylánc felkutatásában. Ezt úgy tette meg, hogy az óceánba ömlő folyókon hajózott csónakjával felfelé. Felfedezőnknek a trópusi hangyák is okoztak kellemetlen meglepetéseket azzal, hogy szinte azonnal felfaltak minden elejtett állatot, amelyet még nem preparált vegyi anyagokkal. Hasonlóan a rozsda is elképzelhetetlen károkat okozott, mert a nagy nedvességben a vaseszközök egyik napról a másikra tönkrementek. A penész pedig az élelmiszerekben és ruhaneműben okozott hatalmas pusztítást. Mindezek miatt a meleg, páradús trópusi körülmények között, rendkívüli módszerekre és megelőző intézkedésekre volt szükség, hogy az európai ember számára addig ismeretlen nehézségeket leküzdje.

Fokozatosan, a tudós felfedező eltávolodott kezdeti telephelyétől és egyre távolabbi vidékeken kutatott, majd a többi szigeten tett utazásokat. Eljutott a pápuák által lakott főszigetre is. A felettébb babonás bennszülöttek azt gondolták a furcsa szakállas idegenről, hogy varázsló, aki vadászta és elejtette, elfogta az állatokat, madarakat és rovarokat, anélkül, hogy megette volna azokat. Egy idő után csodálni kezdték kitartásáért és főleg azért, hogy a pápuákkal szemben emberségesen bánt, nem pedig olyan fölényesen, mint a többi, általuk ismert európai.

Bíró Lajos a rendszeresen közlekedő német kereskedelmi hajókkal leveleket és számtalan csomagot küldött haza, amelyekben preparált állatok vagy pedig a bennszülöttektől gyűjtött tárgyak (szerszámok, fegyverek, álarcok, szobrocskák, faragványok, edények, ékszerek és egyéb dolgok) voltak. Emellett ő maga is számos fényképet készített a bennszülöttekről. (Az évszázaddal ezelőtti fényképezési technika igen kezdetleges volt, tehát sokkal több szakértelemre és jóval nagyobb figyelemre/türelemre volt szüksége. Akkoriban a képek negatívjait üveglemezekre hívták elő, amivel ugyancsak nehezen lehetett bánni.) A beszámolóiból és az általa gyűjtött anyagokból kiderül, hogy nem csupán biológiai kutatásokat végzett, hanem néprajzi és antropológiai tanulmányokat/megfigyeléseket is.

1899-ben a trópusi láz majdnem végzett vele, de a német orvos (a majdani Nobel-díjas) Robert Koch meggyógyította. Ugyancsak egészsége érdekében utazást tett Ausztráliába, Sidneybe. Az Új-Guineába való visszatérése után még egy darabig folytatta kutatásait, s 1901 végén búcsút vett a távoli szigetektől. Hajóra szállt, amellyel indiai és arábiai kitérők után nyolc hónapig tartó utazás után érkezett meg Európába. Szülőhazájába csak 1902 augusztusában érkezett vissza.

Magányos expedíciója egy több mint 200000 darabból álló gyűjteményt eredményezett, amelyben főleg preparált állatok voltak, de jócskán akadtak a pápuáktól származó néprajzi vonatkozású anyagok is. Gyűjteményének legnagyobb része budapesti múzeumokban található, de jócskán akadnak az általa gyűjtött példányokból Európa más városainak múzeumaiban is. A mai Romániában Temesváron és Sepsiszentgyörgyön található a legtöbb példány Bíró Lajos gyűjtéséből. De hozzájárult saját iskolája, a zilahi Református Kollégium természetrajzi gyűjteményének gyarapításához is.

Az igen értékes állattani gyűjteményében legalább 2000 fajta az európaiak számára ismeretlen volt, és Bíró Lajos írta le őket először és ezért közülük számos az ő nevét viseli. Növénytani gyűjteménye kiemelkedő, és abban is számos nálunk ismeretlen fajt írt le és szerzett be.

A nagy utazót és kutatót, aki életét és egészségét tette kockára a felfedezések reményében, nem jutalmazták különösebben, és túl sok dicséretet sem kapott áldozatos munkásságáért, mint ahogy ez számos szerencsésebb kortársával történt. Csupán tiszteletbeli múzeumőri állást és fizetést kapott a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárában. Csupán élete utolsó évtizedében kapta meg a Szegedi Egyetem tiszteletbeli doktora címet.

1931. szeptember 2-án, szinte teljesen elfeledve és kortársai által elhanyagolva hunyt el Budapesten. A hivatalos tudós világ azért is zárkózott el attól, hogy tudományos érdemeit elismerje, mivel bár több egyetemre járt, de nem szerzett semmilyen felsőfokú oklevelet. Mindezek ellenére alapvetően hozzájárult a természettudományok fejlődéséhez. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy tudományos érdemei nagyobbak, mint két tucat diplomás egyéné.

Bíró Lajos élete és munkássága is azt szemlélteti, hogy szerény anyagi körülmények ellenére, ha valakiben van tehetség és kitartás, akkor a tudományok terén sikerül maradandót alkotni.